És abban is egyetértenek, hogy a szerencse valamilyen mértékben, ha nem is teljesen egészben, alá van vetve ennek az isteni akaratnak. A VI. századi Boëthius, a méltán híres Vigasztalások című munkájában, kivégzésére várván, joggal veszi számba rossz-szerencséjét, és noha Róma istennőjének látszólag gonosz aspektusa, a Fortuna Mala érte utol, kinyilatkoztatja, hogy még a legkegyetlenebb sors, a legnagyobb balszerencse sem más, mint Isten akaratának megnyilatkozása.
A szerencse forgandó természete valójában az isteni gondviselés elkerülhetetlen rendjét teljesíti be, és a szerencse kerekének látszólag véletlenszerű és katasztrofális fordulatai az isteni terv részeként pörögnek tovább. Nem szabad, hogy az ember ellenálljon a forgandó szerencse alakulásának, sem változtatnia nem szabad rajta, mert ezzel az isteni rend sérülhet.
Nézetei a bölcs Salamon szavait idézik: „Láttam továbbá a nap alatt: nem a gyorsak győznek a futásban és nem a hősök a harcban, így a kenyeret sem a bölcsek szerzik meg, s a gazdagságot sem az okosak, és nem is a hozzáértőké a kegy. Sokkal inkább az idő és a sors éri utol őket mind.” (Préd 9,11) A sorsot pedig a szerencse vezérli, akit az antik görögök mint Tükhét, az antik rómaiak mint Fortunát, elfátyolozott arccal vagy bekötött szemmel ábrázoltak – hasonlóan a modern kori Justicia-ábrázolásokhoz. Az igazság istennőjével szemben azonban Fortuna nem tart a kezében mérleget.
Sokan úgy vélik, azért, mert nem látja az igazságot, és mert a szerencse vak, és vakságában igazságtalan – bekötött szeme kiszámíthatatlanságára, megjósolhatatlanságára utal. Valójában az igazság istennőjéhez hasonlóan azért van szemén kötés, hogy saját látása, látásmódja ne zavarhassa meg Isten akaratát, a sors parancsát. A szerencse valóban vak. Hogy Isten láthasson helyette.
Így mindazok, akik valóban sorsukat élik, minden tudományos kétkedés ellenére hisznek szerencséjükben. Tudják, hogy életük eseményei, minden változékonyságukkal, egy sokkal hatalmasabb tervet szolgálnak. Így készek elfogadni a világ rendjét és a szerencse örök bölcsességét, amelyet oly ismerősen olvashatunk középkori szerencsekerék-ábrázolások lapjain: „Regnabo (uralkodni fogok), Regno (uralkodom), Regnavi (uralkodtam), Sum sine regno (már nincs uralmam)”.
A világ, az élet és a szerencse rendje ez. Az emberi létforma egy kapu, amelyen csak átlépni kell; az ember semmit nem tarthat meg önmagának. A szerencsés ember élete a másokért levés örök misztériumában oldódik fel, hogy sorsa valóban boldog lehessen. Uralkodni már nem a világon, csak önmaga világán akar. Akarata pedig valójában nem sajátja, hanem az isteni akarat, a valódi értelemben vett providencia, amely teljes önátadásában a világ rendjét szolgálja, őrzi, védi. Valójában eredetileg ezt jelenti a szerencse lovagjának lenni. Még szerencse!
Forrás: Elixír
